Ambrus István:

Karcos mese a Plázafejű Lényről

Sokszor van, rég nem volt a Plázafejű Lény. Öt-hat éves lehet, bár koránál többnek tűnik. Az eltérést bizonyára az okozza, hogy nem annak született, aminek látszik. Az első évek számára is megszokottan indultak. Érkezését hatalmas öröm, boldogság kísérte. Szülei lesték minden mozdulatát, kívánságát. Születésnapja igazi családi ünnep volt, a család minden tagja neki kedveskedett.
Három éves koráig tartott ez az állapot, addig csak néha-néha, vásárlások alkalmával látta a Plázát. Aztán édesanyja dolgozni kezdett, és óvoda után egyre gyakrabban kötöttek ki a jelenlegi otthonában. Sokszor különösebb ok nélkül: csak nézelődtek, sétáltak. Neki is jutott egy-egy ice-cream vagy hamburger. Nyiladozó értelmében egyre nagyobb jelentősége lett a Helynek. Szinte nem volt olyan fontos esemény, mely előtt ne keresték volna fel. Lassan, de biztosan érlelődött benne a meggyőződés, hogy nem lehet olyan vágya, amely a Plázában ne teljesülhetne.
Pici korában sokat hallott Istenről, Jézuskáról. Akkor még őket gondolta hatalmasnak, mindenhatónak. Mostanában nem is beszélnek róla, de ahogy visszaemlékezik – a bizsergető érzés ellenére –, ők régen is megfoghatatlanok voltak. A Pláza viszont igazi valóság! Még az álmodozás is realitás: vágyai tárgyát láthatja, akár meg is érintheti.
Amikor először járt egyedül itt a társaival, akkor történt meg benne a nagy átalakulás. Hirtelen otthonra talált, úgy érezte, semmi nem hiányzik az életéből. Napirendjében egyre nagyobb és fontosabb helyet foglalt el. Mindez öt-hat éve történt. Talán éppen ma lenne a „születésnapja”. Persze ha ezeknek az ósdi, tartalmatlan dolgoknak még jelentőséget tulajdonítana.
Élj a mának! Ez vált volna életelvévé – ha fontosnak tartaná az elveket. Éppen elég zagyvaságot tanultak ezekről az iskolában, valami élhetetlen filozófusoktól. Tényleg: a múltkor annyira leült a hangulat, hogy ilyenekről beszélgettek. Azt hitte, megzakkantak a barátai, ő pedig eltévedt. Alig bírta ki azt az egy órát.
Ne gondoljuk azért, hogy léha életet él. Az iskolából még sosem lógott. Bukásra is egyedül történelemből áll, de nála ez kivételesen valóban elvi kérdés. A XXI. században már túl kellene lépni az ilyen tantárgyakon. Amin már nem lehet változtatni, arról minek tanulni? Legyen helyette jelen- és jövőtudomány! Amint meg tudnak állapodni a Diákönkormányzatban arról, hogy a jelen honnan kezdődik (néhány hónapja már vitatkoznak róla), be is terjesztik módosító indítványukat. Végigszenvedte a legutóbbi kötelező olvasmányt is – persze a lájtosított változatot. No, nem lett tőle okosabb. Mi abban a sztori, hogy egy ősrégi lúzer dán királyfi miért szenved? Még azt a húsz oldalt is igen necces volt elolvasni.
De most minden jó. Sugárzik arcáról a globális elégedettség. Füléből drótok, szájából szívószál lóg ki. A Cinemában látták a legújabb egyformát. Popcorn, kóla, kényelem. Nagyon rendben volt! Félreérti az, aki mostani ábrázatát kifejezéstelennek, netán bambának látja. Egyszerűen elégedett. Főként, hogy még messze nincs vége a napnak. Evés, ivás, cigaretta (milyen ostoba szokás, hogy a Cinemában nem lehet), estére pedig egy kis anyag. Ha számára nem lenne értelmetlen, fellengzős kifejezés, boldognak nevezhetnénk.
Ekkor azonban a Plázafejű Lény arcát rémület borítja el: sem pénz sem anyag nincs nála! Teljesen emberi a kétségbeesése – ha az okát elfeledjük –, méltó az együttérzésre.
Ha pénze, anyaga lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Itt a vége? Ne fuss el tőle, beszélj véle! Megéri, ha még ért belőle.